A fonalak egybecsomózása a textilművesség eredetéig visszavezethető. Bizonyára olyan régi technika, mint a szövés, hiszen a szőttes szélén a szálakat megerősítéssel kellett biztosítani, így a kész munka nem bomlott fel. Késöbb a csomózási technikával haladást, fejlődést ért el és a szálakat nem csak a szükségességének megfelelően kötözte össze, hanem tetszetős mintákat is teremtett. Ezek szépsége már arra is alkalmassá tette a csomózott szálvégeket, hogy a ruházat díszéül szolgáljanak. Erre látunk példákat az ókori népek közül az asszírok és a pezyák ruházatán.
 
Ide soroljuk a „hajó csipkét” is mely frivolitás néven vált ismerté.

A XV.sz.-ban főleg az itáliai zárdákban tanították erre mind a leány, mind a fiú gyermekeket. A csomózott csipkékat punto-agroppo” vagy ”gropari” néven nevezik. Ennek a munkának az elkészítéséhez egészen finom fonalakat használtak, így a csipke elnevezés illett rájuk.

A fonalak ilyen összecsomózása, egymásba fonása adta a gondolatot a vertcsipke megteremtéséhez.

A csomózást ”macrame” néven is említi a szakirodalom, ősi arab elnevezése után. E szó kendőt jelent, eredetileg a kendőszerű ruhadarabok széldíszítése volt a rojtkötés, vagy a csomózás. (makramé csipke)

A magyar népművészetben a legváltozatosabb rojtokat Mezőkövesden és Sárközben készítik, de az egész országban találkozunk egyszerű mintákkal.