Az 1880-as évektől az európai iparművészetben megfigyelhető az a törekvés, hogy a mindent elárasztó gépi termékek mellett, előtérbe kerülnek a kihaló félben lévő kézműves technikák. Ez az igény együtt járt egy új, minden korábbi stílustól elszakadó művészet megteremtésének vágyával. Az új stílust, sajátos motívumok újfajta stilizálása, a távolkeleti művészet és a népművészet motívumainak, egyszerű, használati jellege, valamint ősi technikák újra felfedezése alakította ki. A törekvések bölcsője Anglia volt, de a nemzetközi kiállítások, a világkiállítások és nem utolsó sorban az iparművészettel foglalkozó folyóiratoknak köszönhetően szinte egyidőben jelentkezett az egész kontinensen. A századfordulót megelőző években a művészi ipar színvonalának emelése, a nemzeti jelleg megőrzése és az európai modern irányzatok megismerése volt Magyarországon az iparművészet fő célkitűzése. A Magyar Iparművészet című folyóirat, beszámolt az európai- és hazai eseményekről, kiállításokról, a beszámolókat gazdag képanyaggal illusztrálták. 1895-től Mintalapokat adtak ki az iparosok és ipariskolák számára, a fonó- és szövőipari vagy a szövő- és nőipari mintalapokban szőnyegek, kárpitok, hímzések, csipkék rendkívül gazdag választékát mutatták be. Idehaza támogatták és szorgalmazták a háziipari tevékenység felélesztését is. A háziipar a népművészet életbentartása és megismertetése mellett munkalehetőséget biztosított a falusi lakosságnak.
A magyar háziipari mozgalom egyik elindítója az erdélyi származású Dékáni Árpád volt. járt Budapesten járt rajztanári szakra. A budapesti Mintarajztanoda és Rajztanárképző elvégzése után 1885-ben előbb Szabadkára helyezték, majd 1886 őszétől a kiskunhalasi református gimnázium rajztanára lett. A tanítás és a festés mellett lelkesen kapcsolódott be a népművészet megismerését célul kitűző hazai mozgalomba. Gyűjtötte Halason és környékén az egyre inkább feledésbe menő, népművészet emlékeit, motívumait. Gyűjtőútjaira később tanítványait is magával vitte, s a felfedezett motívumokat felhasználta az oktatásban. Neve és munkássága hamarosan országosan ismertté vált. 1899-ben a Magyar Iparművészet című folyóirat közli tanítványainak rajzait, 1900-ban az Iparművészeti Társulat tagjai sorába választja. Munkásságának legnagyobb érdeme azonban a magyar varrott csipke, a halasi csipke megteremtése volt.
1902 decemberében a Magyar Iparművészeti Társulat karácsonyi kiállításán mutatták be, az azóta világhírűvé vált halasi csipkék első darabjait. Az "eredeti magyaros mintákkal, eredeti új technikával" készült halasi csipke ettől az időponttól kezdve a magyar iparművészet részévé vált. A halasi csipkeműhely egyike azon kevés, a századforduló táján alakult műhelynek, mely a mai napig is működik.
A századforduló női viseletében a csipke fontos szerepet játszott. Legyezők, zsabók, gallérok, mandzsetták, csipketarsolyok és csipkés szegélyű zsebkendők egészítették ki az alkalmi öltözékeket, s nálunk magyaroknál mindehhez járult még a díszmagyarok elengedhetetlen tartozéka a csipkekötény. Mindezek barokk és rokokó mintákat másoló gépi csipkékből készültek. Éppen ezért Európa számos országában már a múlt század utolsó évtizedeiben megjelent a művészi csipke újrateremtésének igénye. Angliában, Franciaországban, Belgiumban, Ausztriában az iparművészeti iskolákban mindenütt tanították a csipketervezést- és készítést. A tervek különböző régi technikákra készültek, motívumaik azonban a szecesszió stilizált növényvilágát és madárfiguráit keltették életre. A Monarchiában a legismertebb tervező Hrdlicka asszony volt, kinek különböző iskolákban kivitelezett varrott csipkéit rendszeresen közölték a folyóiratok. Magyarországon eIsőként Angyal Béla - aki Dékánihoz hasonlóan ugyancsak rajztanár volt, Körmöcbányán - törekedett arra, hogy a régi magyar csipkeművességet megújítsa. Csipkéi, a Felvidéken a 16. századtól már készített vertcsipkék voltak, motívumai a magyar „virágos reneszánsz” mintakincséből eredeztethetők. Varrott csipke azonban hazánkban sohasem készült. Dékáni Árpád elhatározásában, hogy megteremtse a magyar varrott csipkét, ezek ismerete mellett, nyilvánvalóan nagy szerepet játszottak a család kézimunkázó nőtagjai és sógora csipkegyűjteménye.
Az új magyar varrott csipke megszületése tehát, Dékáni Árpádnak köszönhető, az "eredeti új technika" azonban Markovits Mária érdeme. A kiskunhalasi születésű Markovits Mária 1897-ben végzett a Magyar Királyi Állami Nőiipariskola fehérneművarró szakosztályán. Már kezdettől fogva szakmájának kiemelkedően tehetséges tagja volt. Vaszary Kolozs hercegprímás a budapesti Mátyás templom miseingeinek hímzéseit rendelte meg tőle, de megbízták a király számára készített garnitúra kárpitjainak elkészítésével is. E munkáit az 1900-as Párizsi Világkiállításon aranyéremmel díjazták. 1902-ben költözött haza Kiskunhalasra, ahol fehérneművarró- és kézimunkaműhelyt nyitott. Dékáni Árpád csipketerveit először édesanyja próbálta megvarrni, de sem őneki sem másoknak nem sikerült a terveket megvalósítani. Markovits Mária volt az, akinek keze alatt lassan megszülettek az első halasi csipkék. E csipkék varrott csipkék, de technikájuk egyedülálló. Évszázadokon keresztül a varrott csipkék motívumait sűrűn egymásba kapcsolt huroköltéssel (gomblyuköltés) töltötték ki, a motívumok összekötői kezdetben pálcikák, később különféle csipkeöltések, hálók voltak. A halasi csipke motívumait elég erőteljes körvonal veszi körül. A kontúrfonalat eleinte cérnából hurkolták, később már ehhez kész fonalat használtak. A kontúrozott motívumok belsejét szövőöltéssel, köznapi nevén stoppolással töltik ki. E kitöltést olyan tökélyre fejlesztették, hogy az a legfinomabb batiszthoz vált hasonlóvá. Egyes korai csipkéken megfigyelhető, hogy a stoppolás helyett még egyfajta hálós kitöltéssel próbálkoznak, majd ezt a kitöltést a stoppolással vegyítik. A csipkék anyaga eleinte durvább, majd később leheletfinom fehérítetlen lenfonal, s ugyancsak eltérően a különböző más csipkéktől, az 1902-1911 között készült Dékáni terveket gyakran színes selyemfonalból varrták, s ritkán fémfonallal is díszítették. A selyemfonal igen ritka a régi csipkékben, csak Spanyolországban, majd a 19. században a francia Chantilly csipkéken alkalmazták. Külön érdekessége a halasi selyemfonalas csipkéknek, hogy egy-egy színfelületet különbözőképpen alakítottak ki. Egyes esetekben, pl. a paprikafejes csipkeszegélyen, a vörös színt kétfajta stoppolófonalból varrták, az alsó szürkéből és a felső vörösből, ezzel a vörös szín finom vibrálást nyert. A másik megoldása pasztellszínű csipkéken figyelhető meg, így például a csillagvirágos csipkén vagy a pávás legyezőcsipkén, ahol egy-egy szín finomabb és erőteljesebb árnyalatait vezetik egymásba.
A korai csipkék díszítőmotívumait összekötő öltések rendkívül egyszerűek. Gyakori a pálcikához hasonló vagy hálószerű kapcsolás, melyet néha pókolás díszít. Markovits Mária visszaemlékezése8 szerint az első években tíz-tizenöt összekötőöltést használtak, később ezek száma harminckilencre gyarapodott. Az öltések hangulatos neveket kaptak, pl. kunfátyolos, harmatcsepp, hópehely, darázsfészek, borsószem, stb. Az összekötő csipkeöltések sokasága, bár hatalmas technikai bravúr volt, nem mindig vált a csipke javára. A kevesebb, jól megválogatott öltés jobban kiemelte a csipke rajzát, fokozta dekorativitását.
1902-1906-ig minden csipkét Dékáni Árpád tervezett, de később is - Budapestre költözése után - még számos csipketervet készített a halasi- illetve a kezdetben halasi varrólányokkal dolgozó budapesti műhely számára. Eredeti magyar motívumokat feldolgozó csipkéit három csoportra oszthatjuk. A virág- és levélmintás szegélycsipkék, gallérok és zsabók, az állatalakos szegély- és legyezőcsipkék és a figurális, népviseletbe öltözött parasztalakokat ábrázoló csipkék, ez utóbbi motívumokból legyezőket, tarsolyokat, csipketerítőket tervezett. Keskeny, virágos csipkeszegélyein gránátalma, tulipán, békavirág, epervirág, csillagvirág sorakozik szorosan egymás mellé és szinte a végtelenségig sorolhatnánk a magyar flóra és fauna növényeit. A motívumok rajzát sokszor erőteljes fekete kontúr hangsúlyozza, s a korai darabokra jellemzően a csak másodlagos szerepet játszó, hálós összekötőöltések emelik ki a vonalvezetés szépségét. A csipkeszegélyek másik csoportja a szélesebb, világi- és egyházi terítők szegélyére szánt csipkék, illetve a női ruhák, sálak díszítésére készített "csipkefüggők". Ezek mintája főként levélstilizáció, többször szarvasagancshoz hasonló motívumokkal, szívekkel, vitézkötéses vonaljátékkal kiegészítve. Mintakincsükre Éber László 1905-ben írt szavai igen jellemzőek: "... Dékáni nagyon is jól tudja, hogy az ilyen munkában a népiességből sokszor elég egy szemernyi, amit inkább sejtünk, érzünk, mint tisztán látunk..." Szarvasok, pávák, galambok népesítik be állatalakos csipkéit. A szarvasábrázolások ősidőktől fogva jelképes értelemmel bírtak, s a keresztény szimbolikában is fontos szerepük volt. A forrásból ivó, szomját oltó szarvas a hívő számára az istenhit megtisztító erejét szimbolizálja. Dékáni állatalakos csipkéin vagy az ókortól kezdve élő kompozíciót követi, az állatokat párosan, szimmetrikusan ábrázolja vagy pedig a virágmintás csipkékhez hasonlóan egymásmellé sorakoztatja őket. A galamb is szimbolikus jelentéssel bír. Az ókori mitológiában a szerelem hírnöke, a keresztény művészetben az ártatlanság, a hűség, a béke jelképe. A népművészetben a hímzések, fafaragások, kerámiák egyik legkedveltebb motívuma. Innen emeli át Dékáni is, de a galambpórokat nem a gyakran ábrázolt életfa vagy virágtő két oldalára állítja, hanem gazdagon megrakott gyümölcsöstálat helyez közéjük, vagy mint egyik legkorábbi csipkéjén, ágakra szállva ábrázolja őket. A páva a gőg és büszkeség szimbóluma volt, de a szépség és halhatatlanság jelképének is tartották. A magyar ipar- és népművészetben oldalnézetből és többnyire párosan ábrázolták. A farktollait teljesen kiterítő, szemben álló madár a szecesszió iparművészetének jellegzetes motívuma, s annak szinte minden műfajában megtalálható. Figurális csipkéin Dékáni a magyar népviseletbe öltözött leányok, legények alakját a szecesszió vonaljátékával kapcsolja össze. Életképszerű jelenetet csak kettőt ismerünk tervei között, az egyik az 1903-ban készült Idill című legyező, a másik a valószínűleg 1906-ban tervezett Jancsi és Iluska.
A halasi csipkét közel egy évtizeden át a magyar- és európai iparművészet kitüntetett figyelme és elismerése kísérte. Dékáni 1903-ban műhelyt rendezett be Halason, melynek berendezése saját tervei szerint készül. Ebben az évben az Iparművészeti Társulat a Vízcsöpp Társaság megbízásából legyezőpályázatot írt ki, a 48 pályázó közül Dékáni csipkelegyezője nyerte a 300 koronás első díjat. 1904-ben a kereskedelmi miniszter 2000 koronás iparművészeti díját a csipkeműhelynek ítéli, a St. Louisi Világkiállításon a halasi csipkét grand prix-vel tüntetik ki, s a csipkés zsebkendőkből egy nagyobb kollekciót vásárolnak. Ugyanebben az évben az Iparművészeti Múzeum több mint 40 darab csipkét vásárol, a csipkék a leltárkönyv bejegyzése szerint: "Dékáni Árpád tervei szerint a tulajdonát képező és vezetése alatti csipkekészítő intézetben készültek Kis-Kun-Halason, 1903-ban". 1905-ben szerepeltek a velencei kiállításon, 1906-ban a milánói nemzetközi kiállításon ismét nagydíjat nyertek. E kiállítás magyar pavilonja tűzvész martaléka lett, iparművészetünk számos remeke pusztult el ekkor. A hazai iparművészet magas színvonalára és termékenységére jellemző, hogy az újjáépített pavilont a magyarok, így a halasiak is rövid időn belül újra feltöltötték. A külföldi kiállítások mellett rendszeresen bemutatták új csipkéiket a budapesti tárlatokon, valamint számtalan vidéki városban, így többek között Kecskeméten, Aradon, Miskolcon, Pécsett. A Magyar Iparművészet című folyóirat folyamatosan figyelemmel kísérte e kiállításokat, a Mintalapok gyakran közölték a csipkék legújabb darabjait. 1906 őszén Dékáni Árpádot Budapestre helyezték, s a hazai csipkeipar szervezésével, irányításával bízták meg, helyére a kiskunhalasi gimnáziumba Stepanek Ernő került. 1907-ben Budapesten a Kígyó tér 1. szám alatt Műhely néven állami csipkekészítő és bemutatóhelyiség nyílt, vezetése Dékáni Árpád feladata lett. Ugyanekkor a gödöllői szőnyegműhelyt és a csipkevarrókat az Iparművészeti Főiskola tanműhelyévé nyilvánították. 1902-1910 között Dékáni az Iparművészeti Iskola tanára, a Háziipari Osztály vezetője volt. Több száz munkásnőt képzett ki, számos csipketanfolyamot szervezett, de az akció pénz és vásárlóerő híján eleve kudarcra volt ítélve. Közben azonban a halasi csipke meghódította Párizst és Londont, 1908-ban és 1910-ben a The Studio című angol folyóirat gazdagon illusztrált beszámolókat közölt a halasi csipkéről. Dékáni Árpád a csipkeakció sikertelenségétől megkeseredve 1911-ben kilépett az Iparművészeti Társulatból és 1918-ig mint gimnáziumi tanár élt Kispesten. Dékáni Árpád - valószínűleg már csak budapesti tartózkodása idején - csipkéit védjeggyel látta el, fölcímkézte A csipke egyik sarkába vörös fonalra vagy szalagra papírcímkét függesztett, melyet ellátott vörös viaszpecsétbe nyomott monogramjával, s gyakran ráírta a készítés idejét is, pl.: "Fecit Dékáni Árpád, 1909". A művész 1918-ban hazatért Erdélybe, s a ma már Gyulafehérvárhoz csatolt Borbándon élt, s ott is halt meg mint a falu bírája. Erdélyi éveiről egyelőre nem sokat tudunk. Nyaranta többen lejártak hozzá festeni tanulni, visszaemlékezésük szerint a festés mellett agyagszobrokat készített, s a falusi asszonyokkal szőnyegeket szövetett.
Dékáni Árpád távozása után a halasi műhelyt 1909-ben a Magyar Kézicsipke és Iparművészeti Rt. vette át, de a pénzhiány és tervező híján működése nem volt biztosított. 1910-ben Thuróczy Dezsővé próbálta Markovits Mária vezetésével feléleszteni, az igazinak tűnő megoldás azonban csak 1911-ben jött létre. Ekkor Czakó Elemér az Országos Magyar Iparművészeti Iskola igazgatója és Koperly Döme a Házipari Szövetség igazgatója Halason megállapodást kötött a csipkeműhellyel. Eszerint a csipkevarrókat csak a gazdasági időn kívül foglalkoztatják, a művészeti vezetést az Iparművészeti Iskola vállalja magára Tar Antal irányításával, a műhely felügyeletét Markovits Mária látja el évi tiszteletdíjért, a csipkék terjesztéséről pedig a Háziipari Szövetkezet gondoskodik.
Tar Antal Kiskunhalason született és a gimnáziumban Dékáni Árpád tanítványa volt. 1908-1911 között az Országos Magyar Királyi Iparművészeti Iskola textil szakának növendéke. Első csipkéit már bemutatták az 1910-es karácsonyi kiállításon, s a Magyar Iparművészet 1911-es évfolyama közölte is azokat a karácsonyi kiállításról írt beszámolójában. 1914-ben a magyar iparművészeti Iskola működését ismertető angol folyóirat a The Studio, három csipketervét reprodukálta. Halasi működésének első korszaka sajnos nagyon rövid ideig tartott. A világháború kitörésekor, 1914-ben behívták katonának, hamarosan megsebesült és orosz fogságba került. Hazatérve a vladivosztoki hadifogságból az ott festett képeit bemutatta Halason a közgyűlési teremben. Innen Berlinbe készült menni, hogy divattervezést tanuljon. Csipkevarró műhelyt is akart létesíteni, az épületet meg is építtette, de a háború közbeszólt. 1944 szeptemberének végén Budapestre ment, majd innen, felesége után valószínűleg Svájcba. Korai csipkéi a szecesszió jegyében fogantak, s tervei sokszor nagyon hasonlítanak Dékáni csipkéihez. Technikailag, ugyancsak Dékánihoz hasonlóan, csipkéit az összekötőöltések mérsékelt variációja jellemzi. Kedveli a pókolást, s csipkéinek szegélyét szabályosan ismétlődő hármas hurkok (pikók) kísérik.
Az első világháború alatt az egyetlen olyan alkalom -amire a halasi csipkeműhely ajándékot készített- IV. Károly császár és király, valamint felesébe Zita királyné magyar koronázása volt.
Dékáni Árpád és Tar Antal terveinek megkülönböztetése veti fel először azt a problémát, amely a halasi csipke történetének megírását, katalógusának összeállítását végigkíséri. A második világháború a halasi Csipkeházat sem kímélte. A tervek, csipkék szétszóródtak vagy elpusztultak, továbbá elpusztult az a nyilvántartás is, amely a csipketerveket felsorolta, s a csipkéket sorszám szerint nyilvántartotta. Csak véletlenszerűen maradtak fenn csipketervek, s többnyire ezek sem jelzettek. Meglehetősen sok kontúrrajz maradt ránk, illetve került elő az utóbbi időben,- körülbelül kétszer annyi mint ahány csipkét a katalógusban közlünk - ezek azonban rajzilag gyengék, s természetesen a tervező neve sincs rajtuk. Így tehát a tervezők kilétét, a terv keletkezésének időpontját megállapítani rendkívül nehéz. Később ezt még fokozza, hogy a különböző tervekre szájhagyomány illetve esetleg hibás visszaemlékezések útján ráírtak egy-egy nevet, ami sokszor tévesnek bizonyult. A két háború között a meghatározást bonyolítja, hogy egy-egy tervező szabadon felhasználta a másik jellegzetes szegélymintáját, vagy különböző csipkék jellegzetes kompozíciós elemeiből alkotott egy csipkét. A csipkék tervezőit, a készítés pontos időpontját tehát csak azon esetekben határozhatjuk meg biztosan, ahol erre a korabeli folyóiratokban, publikációkban, hitelt érdemlő visszaemlékezésekben azonosítható anyagot találunk, s csak stíluskritikai alapon köthetjük a többi csipkét egy-egy tervezőhöz.